Egészségügy: kényszerek és lehetőségek

A rendelkezésre álló pénzből az ágazat jelenlegi struktúrája, valamint szolgáltatási csomagja fenntarthatatlan, szögezte le az Önkormányzati Egészségügyi Napok kongresszusán tartott előadásában a tanszékvezető professzor. Orosz Éva szerint a 90-es évek közepe óta folyamatosan önmagába visszatérő, rossz pályán mozog az ágazat: a gazdasági és politikai tényezők, aközkiadások szűkülése, valamint a szabályozási hiányosságok okán fennmaradt az elavult, aránytalan szolgáltatási és intézményi struktúra, azellátás koordinálatlansága, nőtt a negatív ösztönzők hatása.Mindezek együttesének tudható be a jelenlegi humán erőforrás, valamintfelelősség és bizalmi válság, a betegellátás naponta tapasztalhatózavarai. Ráadásul a visszacsatolás „eredményeként” tovább szűkülnek aközkiadások, s nőnek a szabályozás hiányosságai. Ebből a circulus vitiosusból kellene kitörnie a honi egészségügynek. Ennek azonban elengedhetetlenfeltétele a szemléletváltás: egyrészt annak tényleges elismerése, hogyaz egészségügy beruházás az emberi erőforrásba, ami feltétele a hosszútávú gazdasági növekedésnek is, másrészt az, hogy az egészségpolitika, s az ágazat valamennyi résztvevője – az egészségügyi kormányzat, azegészségügyi piac szereplői, a betegek valamint az egészségügyiek –újragondolja saját szerepét, felelősségét és lehetőségeit.

Elkerülhetetlen a régóta halogatott intézkedések szakmailagmegalapozott végrehajtása: kórházak bezárása, a szolgáltatási csomagszűkítése, a lakossági hozzájárulás, a co-payment alkalmazásánakbővítése. Reális stratégia – beleértve a magánkiadásokátgondolt növelését – nélkül ugyanis nem enyhíthetők az egészségügyműködési zavarai. Más lehetőség nincs, figyelmeztetett a tanszékvezető.Amennyiben minden marad a régiben, s folytatódik az egészségügyalárendelése a rövid távú gazdasági és politikai érdekeknek, továbbmélyül az ágazat válsága.

Pesszimizmusból az élen

Kétségtelen tény, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai környezet nem csak kikényszeríti, de nehezíti is a kilábalást. ANobel-díjas közgazdász, G. Akerlof szerint megrendült a jövőbe vetett bizalom, a jelenlegi válság alapvetőnek hitt értékeketkérdőjelezett meg a piac jellegéről, az anyagi fogyasztás értékéről éshatárairól, valamint az állam azon képességéről, hogy válság eseténképes a siker reményével beavatkozni. A hazai környezet sincsjobb állapotban: az elhibázott gazdaságpolitika, s a jövőbe vetettbizalom hiánya lebéníthatja, a gazdasági fejlődésben visszafoghatja amagyar társadalmat. Jól illusztrálja ezt a Gallup Intézet 2010-esnemzetközi kutatása, amely szerint a magyarok egyharmada – 34százaléka – saját jövőjét illetően egy tíz fokú, képzeletbeli skálán azutolsó négy fok valamelyikére helyezte magát. Ezzel az„eredménnyel” a vizsgálatban részt vevő 120 ország között a 117. helyenvégeztünk – nálunk csak Burundi, Haiti és Zimbabwe lakosságapesszimistább.

Szűkülő közkiadások

A kilencvenes évek elején célként meghatározottmodell – domináns közfinanszírozás, hozzáférés biztosítása az alapvetőszolgáltatásokhoz, kiegészítő biztosítás, a co-payment megfelelőszerepe, vegyes szolgáltatási szektor, szektorsemleges finanszírozás,szabályozott verseny – megfelelt az akkori nemzetközi trendeknek. Avalóságban azonban nem született világos, egyértelmű koncepció a kiegészítő biztosítások szerepéről, ellentmondásos a magánszektormegítélése, amelyet hol ördögként festenek a falra, hol minden problémát megoldó csodaszerként tekintenek rá. Az alacsony színvonalú szabályozás éppen úgy a kibontakozás ellen hat, mint a 2008-as co-payment elleni népszavazás.

Folyamatosan erodálódik a közfinanszírozás – 1992–2009 között a GDP6,6 százalékáról 5,1 százalékra csökkent –, holott a fejlett világban(az OECD országokban) épp ezzel ellentétes a tendencia: mind aközkiadások, mint az összes kiadás GDP-ből való részesedése növekedett.Ugyanebben az időszakban Magyarországon kiugró mértékben, közelnégyszeresére nőtt a magánkiadások reálértéke, miközben a közkiadásokreálértéke 2009-ben csak 30 százalékkal volt magasabb, mint 1992-ben! A magánkiadások részaránya az összes egészségügyi kiadáson belül nálunk az egyik legmagasabb az EU országokban, 30 százalék körüli.

Igaz, egyelőre arról sincsenek pontos adatok, hogy mennyit áldozunk „zsebből” egészségünkre. Két adatot is bemutatott Orosz Éva – az egyik a 2009-es EurópaiLakossági Egészségfelmérésen (ELEF) alapuló becslés, míg a másik egyugyanerre az évre vonatkozó Nemzeti Egészségügyi Számlák kalkulációibólszármazik –, a különbség több százmilliárd. Az ELEF 2009vizsgálat adatai alapján 685,9 milliárdra becsülhető az egészségügyimagánkiadások nagysága (ebből 76,2 milliárd a hálapénz), míg a másik forrás szerint 460,5 milliárd. Orosz Éva szerint a kutatók, statisztikusok fontos feladata, hogytovább vizsgálják, ténylegesen melyik értékhez lehet közelebb az azösszeg, amit a hazai háztartások egészségügyre költenek.

Magánszektor pro és kontra

A magánszektor ágazati részvételének pozitívumai közé sorolta a tanszékvezető, hogy elősegíti a high-tech fejlődését, új és hatásosabb gyógyszerek megjelenését,eredményesebbé teheti a gyógyító munkát, a betegek igényeihez valóalkalmazkodást, s akár hatékonyabb működésre ösztönözheti aközintézményeket. Az sem elhanyagolható szempont, hogykiegészítő jövedelmet biztosíthat az ágazat dolgozóinak. Az éremnekazonban – figyelmeztet a tanszékvezető – két oldala van. Torzulhat a tbköltségvetés elosztása, elkerülhetetlen a profitérdek és a szükségletek közötti érdekkonfliktus, a munkaerő elszívás pedig veszélybe sodorhatja a közkórházak működőképességét. Az sem titok, hogy a magánszektor által forszírozott új technológiák nem mindegyike felel meg a hatékonysági kritériumoknak.

A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, nincs tökéletes megoldás: a legfontosabb kérdés, hogy az egészségügy egyes területein mikénthangolható össze a kormányzati beavatkozás a piaci működéssel. Magyarán: adott időszakban, adott feltételek között milyen mértékű szerephez jutaz egyik, illetve a másik. Ugyanakkor elengedhetetlen az egészségügyi szakma és az állampolgárok tényleges, hatékony bevonása a döntéshozatalba. Ehhez a megfelelő intézményi keretek, mechanizmusok kialakítása kulcskérdés Magyarországon, hangsúlyozta Orosz Éva.

Az előadó számos konkrét eszköz mérlegelésére tett javaslatot. A kórházi és az orvosi finanszírozás szétválasztása – külön kórházi és orvosi számlák bevezetése –, szabad orvosválasztás esetén a beteg által fizetendő kiegészítőösszeg, a kórházak fizető ellátásának reálisabb szabályozása, arászorulóknak mentességet biztosító, szelektív co-payment körének bővítése, s a szolgáltatások költségeit fedező magánbiztosítás (s nem az úgynevezett „összegbiztosítási” forma) ösztönzése kínálkozik a nemzetközi példák, s hazai, már létező spontán folyamatok alapján.Mindez azonban azzal járhatna, hogy látványosabbá válik az – egyébkéntmár ma is jelentős – egyenlőtlenség, de akár erősödhetnek a negatívösztönzők is a köz- és a magánszektorban párhuzamosan dolgozóegészségügyiek számára. Mindezek azonban hatékony, jó szabályozással„kézben tarthatók”. Ami pedig az intézmények működési formáját illeti,Orosz Éva szerint ezt mindig az adott ország körülményeihez éslehetőségeihez kell igazítani. Úgy véli, az egészségügyiszolgáltatók működésének milyenségét alapvetően nem a tulajdon-, s aműködési forma, hanem a jól kialakított és hatékonyan működtetettgazdasági és minőségügyi szabályozók, ösztönzők határozzák meg,kiegészülve a szakmai önszabályozással és laikus kontrollal.