Seszták Ágnes: Egy be nem tartott ígéret

Az egészségügy a leghálásabb témák egyike. Mindenkinek van legalábbegy borzasztó története, és mindenki tud legalább egy olyan orvost mondani, akitisztességesen felvágta a hasát, de előtte érthetően elmondta, mit miért éshogyan tesz. Majd kiszedte az oda nem való dolgokat, s miután voltsebvarrócérna, lelkiismeretesen bevarrta a lyukat. A beteg nem lázasodott be, azorvos naponta kétszer megkérdezte, hogy van, s mielőtt hazaengedte, elláttaéletvezetési tanácsokkal. Itt a vége, fuss el véle – írja SesztákÁgnes a Magyar Nemzetben.

Ebben a különleges történetben a hálapénzről szó sem esik. Most amédia attól hangos, hogy a jövő évi költségvetés szinte semmit nem lendít azegészségügy helyzetén. Ami talán pozitívum, hogy némely kórházakvisszaállamosításával az állam a kórházak adósságait is átvállalja. A kórházakösszes adóssága 127 milliárd, 45 milliárd éppen lejáróban van. Magyarországállandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktől, hogy nem költ eleget aGDP-ből (nemzeti össztermékből) az egészségügyre, hogy még a visegrádi országokközött is az utolsó. Országunkban a GDP 4 százalékát kapja az egészségügy,szemben mondjuk Nigériával, ahol erre 6 százalék jut, Romániában 4,2 százalék,és az Egyesült Államokban pedig a legtöbb a világon: 17,4 százalék. Ugyanakkor,mint minden összehasonlítás, ez is sántít. Államunk ugyanis erején felül költszociális kiadásokra, családi pótlékra, munkanélküli-segélyekre,rokkantjáradékokra, nyugdíjakra, jóval többet, mint az említett visegrádiországok. Az egészségügy hosszú évtizedekig a maradékelven működött: ami aköltségvetésből megmaradt, azt kapta a tárca. De a magyar lakosság egészségtelenéletmódot folytat, rohamosan öregszik, és világviszonylatban is csúcstartónéhány halálos betegségben. Tele vagyunk régi építésű, elavultkórházakkal: az ország 145 kórházból állítólag 65-nél többre ma már nincsszükség. A kis kórházak ugyanis sokkal drágábban működnek. Egykórháznál a működés és bérköltség körülbelül 70 százaléka a kiadásoknak.

A kormányoknak egyszer s mindenkorra le kellene számolniuk néhánymegkövesedett tabuval, ami szinte kezelhetetlenné teszi azegészségügyet. Abba kellene hagyni a mellébeszélést és legalább egyszer nevénnevezni a dolgokat. Ilyen a lakosság sajátos ragaszkodása akórházakhoz. Érthető a kényelmetlenséget és az utazást tekintve is, dekiváltható lenn korszerű és jól működő járóbeteg-ellátással és az egynapossebészettel, ami több, itt nem részletezett ok miatt nem jött úgy divatba, ahogyjöhetne. A másik teljes tévedés a legmagasabb szintű egészségügyi ellátásrólszóló követelések és álmodozások. Magyarország szegény ország, és még így isképes a világszínvonalat hozni a gyógyítás egyes területein, például bizonyossebészeti ágakban. Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiválóorvosegyetemi képzésekkel. A média az ő óriási hatalmával viszontfolyamatosan csak az elégedetlenséget generálja, és nagyban hozzájárult az orvosés beteg közti igen elmérgesedett viszonyhoz. A kereskedelmi televíziókis sokat tettek azért, hogy az orvosok első számú mumusai legyenek akatasztrofális egészségügyi helyzetnek. Holott ez nem így van, és a következőtabutéma az, hogy ebben az országban senki sem felelős a saját egészségéért. Itta dohányosok nem felelnek a tüdőrákjukért, a kábítószeresek avagy azalkoholisták magánügynek tartják a szenvedélyüket, és akik végigtáncolják,isszák vagy dohányozzák a terhességüket, azoknak soha nem mondják el, mennyibekerül a köz adójából egy koraszülött életben tartása. A média csak akkor beszélaz adónkról, amikor valamelyik miniszternek új íróasztalt vesznek. Ittsoha nem nyerne választást egy kormány, ha nem ígérné meg, hogy az egészségügybevödörszám önti majd a pénzt, lásd GyurcsányFerencet, aki színes tévét, számítógépet és kiváló kosztot ígért abetegeknek. Ezekből ugyan semmi nem lett, de nem ebbe, hanem a vizitdíjesetleges bevezetésébe bukott bele.

És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikustabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, denem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni. Márannyiféleképpen próbálták szankcionálni, annyiszor elmondták, hogy „jaj, demilyen megalázó” az orvosokra nézve, és mégsem történik semmi. Mindaddig, amígaz orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprőké, ugyanakkorélet és halál felől döntenek, s ezzel felelősségük minden más szakma felett áll,addig miről beszélünk? A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsakerkölcstelen egy olyan társadalomban, ahol a kapitalizmust a kereslet-kínálattörvénye határozza meg. Márpedig orvosokra világszerte nagy a kereslet.A hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyíltlázadása végképp megkérdőjelezte. A kormány szorult helyzetében azt ígérte, hogyaz úgynevezett chipsadóból, amit 30 milliárd forintra becsülnek, rendezik azorvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt,hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügykiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormányhitelességéből veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.

Egy megjegyzés: a közmédia jövőre többet kap a költségvetésből, minta múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetésekmögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem, felelősség, mint egyéletmentő sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevésfogalma van az orvosi munkáról. Amióta Mikola Istvántávozott az OECD-be mély a hallgatás arról, hogy az orvosok nemközalkalmazottként egy rissz-rossz bértáblába szorítva végezzék a munkájukat,hanem szabad szellemi dolgozóként szerződjenek a kórházukkal.Általánosságban elmondhatjuk, hogy az egészségügyben minden változásheves ellenkezéssel találkozik. Ennek sok oka lehet, de a legvalószínűbb az amegkövesedett feudális hierarchia, ami uralja a kórháziosztályokat.